Gróf Széchenyi István Munkássága:

Gróf Széchenyi István 1791-ben született Bécsben. Apja gróf Széchényi Ferenc, felvilágosult szellemû jozefinista, aki azonban egyre inkább kiábrándult a Habsburgokból, és vált a nemzeti közmûvelõdés vezéralakjává (a Nemzeti Múzeum (1802) és a Nemzeti Könyvtár megalapozása). Anyja gróf Festetich Júlia, gróf Festetich György nõvére, aki megalakítja Keszthelyen az elsõ magyar gazdasági fõiskolát (Georgikon). István gyermekéveit Nagycenken és Bécsben töltötte. Ezután 22 éves korában katonáskodott, és részt vett - futárként - az 1813-as “népek csatájában” (Lipcse). Ezután eltávolodott a katonai pályától, és elkezdte élni az átlagos ifjú arisztokraták fényûzõ életét. Ezt a fajta életmódot azonban csömör követte, és Széchenyi felismerte hazája elmaradottságát. Ebben az idõben európai körutakra utazott. Fõleg Angliát látogatta, ahova barátja, Wesselényi Miklós kísérte el. Itt a lótenyésztés és versenyeztetés, az ipar fejlettsége és a Parlament volt rá nagy hatással. Felismerte továbbá hogy a centrumterületek (=Anglia) fejlettségben messze a perifériák (=Magyarország) elõtt jártak. Ekkor fogalmazódott meg életcélja: “Mióta élek kimondhatatlan vágy létezik bennem Magyarország kifejtésére”. Rendkívül lelkesen vetette bele magát a teendõkbe, és még Matternich-el is felvette a kapcsolatot, aki megkedvelte. Széchenyi bízott továbbá Bécs támogatásában is, törekvései azonban nem hoztak sok eredményt. Ezután a 20-as években gyakorlati törekvései váltak meghatározóvá: a lótenyésztéssel és versenyeztetéssel kezdett foglalkozni (mûve: “Lovakrúl”), ezért megalapította a Nemzeti Lovardát, 1827-ben alapította meg az angol klubbal mintájára a Nemzeti Kaszinót, ami a formálódó reformellenzék központjává vált. Hasonló kaszinók alakultak az ország többi városában (pl.: Debrecenben) a 30-as évek legelején.

Ezt követõen ismét elméleti munkássága lett a meghatározó. 1830. január 28-án megjelent “Hitel” címû mûve. Ennek elõzménye 1828-as hitelkérelme volt. Egy osztrák banktól akart kölcsönt (10000 Ft-ot) felvenni, ám kérelmét elutasították, mondván, hogy nincs kellõ biztosítéka. A magyar nemesi birtokokat ugyanis a fiscalitás (a kincstár háramlási joga) és az õsiség törvénye (aviticitas) miatt a birtokosok nem adhatták el birtokaikat, a család kihalása után pedig földjük visszaszállt az uralkodóra (Ez 1351-tõl, Nagy Lajos óta így volt). A “Hitelben” Széchenyi a magyar gazdasági és politikai életre koncentrált, tételét pedig így fogalmazta meg: “A magyar földesúr szegényebb, mint lehetne”.

A gazdaság fejlesztése tehát szerinte létkérdés, ugyanis a dekonjunktúra idõszaka a magyar nemesség nagy részét fenyegette. A gazdaság tõkés átalakulásához azonban hitelre volt szükség, amit szinte lehetetlenné tett az életben lévõ fiscalitás és az õsiség törvénye. Ezeket tehát el kell törölni, és biztosítani kell a nemtelenek birtokvásárlási jogát (Jus proprietatis), melynek eredményeképpen a föld polgári tulajdonná válik. Ezen kívül szorgalmazta a jobbágyfelszabadítást, melynek révén a parasztok felszabadulnak a földesúr gazdasági és személyi fennhatósága alól. Ezt Széchenyi önkéntes örökváltság formájában képzelte el, vagyis a paraszt a földesúr által megállapított összeg egyszeri kifizetésével válthatta volna meg magát. Ezután a paraszt földjének tulajdonosává, vagy bérlõjévé vált volna. Ez azonban nem jelentené azt, hogy a parasztok birtokolnák az összes földet, ugyanis hatalmasak voltak ekkor a majorsági földek. A robotot pedig ezután a parasztok a bérmunkával helyettesítették volna.

Széchenyi ezeket a reformokat az arisztokrácia vezetésével képzelte el, ehhez azonban növelni kellett a közmûveltséget, mivel szerinte egy ország fejlettsége a kimûvelt emberfõk számától függ.

A “Hitel” megbolydította a magyar politikai életet: sokan támogatták, de számos ellenzõje is akadt, például a konzervatívok, és a felvilágosult rendi nacionalista irányzatú csoportok. Az ellenzõk körébe tartozott például gróf Dessewffy József is, aki “A Hitel czímû munka taglalatja” (1831.) mûvében bírálta Széchenyi munkáját. István ugyanis élesen bírálta az arisztokráciát, ugyanakkor fenntartotta nekik a vezetõ szerepet. Dessewffy attól félt, hogy a nemesi kiváltságok eltörlése veszélyeztetheti a nemzet stabilitását. Dessewffy a fõ problémának a kettõs vámrendszert tartotta.

Széchenyi erre válaszul adta ki “Világ” (itt világosság) címû munkáját, melyben részletesebben taglalta nézeteit, fõleg a parasztságra nézve. Ezt tragikusan idõszerûvé tette az 1831-ben kitört felvidéki parasztfelkelés.

1833-ban látott napvilágot harmadik jelentõs mûve, a “Stádium”. Ebben végleg rendezi, és pontokba foglalja gondolatait. Kifejti, hogy a reformokat három téren kell elvégezni:

• Gazdasági téren: hitel biztosítása (1.), az õsiség és a fiscalitás eltörlése (2-3.), a Jus proprietatis bevezetése (4.), az infrastruktúra fejlesztése (8.) valamint az ipari szabad verseny biztosítása (9.)

• Társadalmi téren: a törvény elõtti egyenlõség biztosítása (5.), a törvényes pártvéd kialakítása (6.) és a közteherviselés (7.) kialakítását akarta elérni, amely a társadalmi jogegyenlõséghez és a feudális viszonyok eltörléséhez vezet.

• Politikai téren: ide sorolható a társadalmi téren tervezett összes újítás, valamint a magyar nyelv ügye (10.), helytartótanács egyedüli irányításának elve (11.) és a nyilvánosság biztosítása a törvényhozás minden területén (12.).

Széchenyi ezeket az újításokat a Habsburg Birodalmon belül képzelte el, irtózott minden elszakadási kísérlettõl és radikalizmustól. Ennek arisztokrata származása volt az oka, és az, hogy Széchenyi látta, hogy nincs komoly esélyük a magyaroknak a Habsburgok ellen.

Vásárhelyi Pál tervei alapján és Széchenyi kezdeti irányításával valósult meg a Tisza szabályozása. Ezután Széchenyi részt vett még a Duna szabályozásában is és megalapította az elsõ magyar gõzhajózási társaságot (Elsõ Dunagõzhajózási Társaság), ami a Dunán és a Balatonon indult be. Ezen kívül az õ kezdeményezésére létesítettek Óbudánál téli kikötõt, és egy gõzgéppel mûködõ hengermalmot is felépítettek. Szorgalmazta továbbá a magyarországi selyemhernyótenyésztés elterjesztését, és a takarékpénztárak felállítását.

Egyik jelentõs eredménye a Lánchíd megépíttetése volt, amely William (Thierney) Clark tervei alapján, Adam Clark kivitelezésében készült el (1842 augusztus 24 - 1849. november 21.). A Lánchíd azért is jelentõs volt, mert ez ütött elõször rést a nemesi adómentességen, ugyanis a hídpénzt mindenkinek fizetnie kellett. A hidat 1849-ben Haynau avatta fel.

Széchenyi reformkoncepciójára jellemzõ volt:

• A reformokat az arisztokrácia vezetésével akart bevezetni. Az arisztokraták jó része azonban érzéketlen volt törekvéseivel szemben, hiszen az nekik többet ártott, mint használt.

• Továbbá, Bécs együttmûködésével képzelte el a reformokat. Bécs azonban hátráltatta a folyamatot, Széchenyi hite viszont az udvarban ennek ellenére sem rendült meg.

• Evolúciószerû lassú fejlõdést képzelt el, ám a jelentkezõ problémák túlságosan lelassították a reformfolyamatokat. 1840-ben a reformellenzék élére a már radikálisabb Kossuth Lajos állt, és Széchenyi egyre inkább a kormány felé sodródott.

A 30-as években jellemzõvé vált a reformmozgalmak kibontakozása, melynek külsõ és belsõ okai, feltételei is voltak.

Külsõ okok: 1830-ban forradalom tört ki Párizsban, továbbá Lengyelországban és Belgiumban. A Szent Szövetség ennek hatására meggyengült, s így Bécs enyhébb politizálásra kényszerült, s így a hazai politikai erõk mozgástere bõvült.

Belsõ okok: Ezek világítanak rá a reformok szükségességére. Ilyen például Széchenyi “Hitel”-e, amely mozgásba lendítette a hazai politikai közgondolkodást. Egy másik esemény is meghatározó volt, ez pedig az 1830 tavaszán kibontakozott kolerajárvány volt. A fertõzést valószínûleg Galíciából hozták be. A betegség ellen nem tudtak hatékonyan védekezni, ezért karanténokat és vesztegzárakat alakítottak ki, valamint Bizmuttal fertõtlenítették a kutakat.

Probléma: A karanténok és vesztegzárak elzárták a felvidéki szlovák zselléreket az alföldi alakalmi munkalehetõségektõl, s így az éhhalál fenyegette õket. Az elégedetlenség másik kiváltója a fertõtlenítõszer szakszerûtlen adagolása volt. A bizmutport ugyanis néhol túladagolták, ami betegségekhez vezetett. Ezt a parasztok úgy értékelték, hogy az urak meg akarják mérgezni a népet, s ezért több megyében is kaszára kaptak az elkeseredett emberek. Ez egy parasztfelkelést eredményezett 1831-ben, ám ezt hamar leverték.

A nemesség azonban megrémült, hiszen világossá vált elõttük, hogy a könnyen befolyásolható parasztságot akár ellenük is tudja fordítani az udvar. A reformok tehát elkerülhetetlenek voltak.

Széchenyi és Kossuth ellentéte:

Széchényit az egész ország tisztelte gyakorlati tevékenységéért, ám õ nem adta fel elképzeléseit, de az idõ túllépett rajta. Ennek az elképzelésének Kossuth tevékenysége merõben ellent mondott. Széchenyi a “Kelet népe” címû mûvével indította meg a harcot 1841-ben. Õ igazából Kossuth Béccsel szembeforduló gyors és radikális reformprogramját ellenezte, de csak Kossuth modorát merte támadni, mondva, hogy a szívekhez szól az ész helyett, érzelmeket korbácsol, s így az evolúció helyett revolúciót idéz elõ. Kossuth tiszteletteljesen válaszolt az õt ért vádakra 1841-ben a “Felelet a kelet népére” címû mûvével. Fenyegetõen szólt továbbá az arisztokráciához, mondva: “Veletek, általatok, ha tetszik; nélkületek, ellenetek, ha kell”. A közvélemény Kossuth programja mellé állt, s így Széchenyi elszigetelõdött, és a kormány illetve az újkonzervatívok felé sodródott.